A drámapedagógia játékon keresztül formálja a személyiséget. Célja a kapcsolatteremtés, a kapcsolattartás és a közlés megkönnyítése.
Játék által. Ez jól hangzik, hiszen játszani mindenki szeret. Legalábbis, aki bátor. Ugyanis játszani, merni kell.
Sok gyerek szereti megmutatni magát, szeret felmenni az emelvényre, és azt mondani: nézzétek, itt vagyok, ez vagyok! A legtöbb gyermek azt mondja a szereplésével: „Anya, apa, nézzetek ide! Itt vagyok, ezt tudom, és ezt csinálom, hogy szeressetek!”
Azok a gyerekek, akik drámával foglalkoznak, nem kifelé mutogatják magukat, hanem befelé figyelnek.
Ha a gyerekeket nem tekintjük egyenrangú félnek, az rosszul eshet nekik. Ilyenkor dühbe, rombolásba menekülhetnek, miközben vágynak a tudásra, tökéletességre. Segíteni kell nekik, hogy megtalálják az értelmes elfoglaltságukat.
A gyerekeknek nem terápiákra – zeneterápia, művészetterápia, játékterápia, van szükségük, hanem egyszerűen biztonságra, szeretetre, megbecsülésre. Engedni kell őket létezni, és gyönyörködjünk abban, ahogy személyiségük kibontakozik.
Zenében, művészetben, játékban gazdag környezetre van szükségük, valamint örömteli és kreatív felnőttek társaságára, akik szeretik munkájukat, életüket, vagyis a világot.
Erre kiválóan alkalmas a drámapedagógia.
A pedagógus, de főként a drámapedagógiával foglalkozó szakember olyan érzelmi közeget kell, hogy tudjon teremteni, amelyben a másik ember hajlandó önként részt venni (ez a „lehetővé tevés”).
Felkínálni olyan helyzeteket, amelyben két személy feszegeti, esetleg teljesen lebontja korlátait és egy felfokozott együttlétre törekszik.
Az óvodáskorú gyermekek tevékenységének fő típusa a szerepjátszás, melynek elemei a drámajátékkal szoros rokonságot mutatnak.
A szerepjáték, akár csak a drámajáték, csak társak között valósulhat meg. Ennek kereteit adja a csoport, amelyben az óvodások egymás számára ingertársak, egymást segítik, vagy éppen akadályozzák a játék fejlődésében, kibontakozásában.
A gyerekek játékában jól megfigyelhető az összedolgozás. Együtt játszás során számolniuk kell társaik jelenlétével, viselkedésükkel. Amint a másik jelenlétével összefüggő feszültségtöbblet megjelenik, a gyermek már alkalmas a szerepjátszásra. Ahhoz, hogy a gyermek számára örömöt szerezzen az önmegmutatás, szükség van még szerepjátszási kedvre is.
A szerepjátszás hangsúlyozottan a 4-7 éves korosztály sajátja. Ebben a korban igazi szereplési vágy is vezérli a viselkedését, melyben benne van az óvodás elismertetési vágya – szülők, óvónők, gyermektársak előtt. Továbbá a mássá válás vágya is fontos hajtóereje ennek a szereplési készségnek.
A gyermek a játékban nem csak átváltozik, de ő az, aki átváltoztatja a társait. Amikor szerepet oszt: „Te leszel a kutyám…te leszel a kisfiam…” – életre kelti a körülötte levő világot, tárgyakat, személyeket.
A vizuális kultúra dömpingje megpróbálta kiszorítani az irodalmat, a verseket az emberek életéből. Az interneten keresztül ránk zúduló ingeráradat csak az érzékszerveinkre, csak a felszínen hat. A fogyasztó egy idő után érzéketlen lesz, eltompul. A nagy csinnadratta után a csend a szünet, a megdöbbentés erejével tud hatni, és meg tudja állítani az embert. Ha megálltunk, akkor már bármerre elindulhatunk, a felszínességtől a mélyebb rétegek felé.
A drámajáték az eszköztelenségével el tudja indítani a fantáziát. A versek, énekek – rövidségük, ritmusuk miatt – kiválóan alkalmasak arra, hogy meglepő játékokat építsünk köréjük. Vagy a segítségükkel tovább gondoljuk a bennük rejlő lehetőségeket.
A Kids Club foglalkozásokon a klubvezetők is drámapedagógia elemekkel dolgoznak. Kilépünk a jelen közegből, elutazva Jazz macihoz, vagy Williamhez, ahol számos izgalmas kaland vár minket. A gyerekek hamar azonosulnak az órán adódó helyzetekkel, szerepekkel és olyannyira beleélik magukat az angliai utazásba, hogy a 45 perces óra szinte beszippantja őket. Alig akarnak újra repülőn visszautazni Magyarországra.
A gyerek ösztönösen érzi, hogy mi jó neki. A versben, énekben, adott helyzetben megtalálja azt, amire szüksége van az adott pillanatban. Azokat a mondókákat, dalokat is tudja szeretni, élvezni, amelyeket még nem ért, amelyeket majd csak később fog teljes egészében befogadni. Mondókázzunk, énekeljünk és biztosítsunk a szerepjátékokhoz megfelelő környezetet otthon is!
A cikk szerzője: Márk Sarolta
Forrás:
Bagdy Emőke – Telkes József: Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában, Bp.: Tankvk. 1990.
Feldmár András: Apró részletekben. Bp.: Könyvfakasztó Kiadó, 2004. p. 143.
Gabnai Katalin: A hazai drámapedagógia göröngyös útjain. In: Köznevelés, 1990. 46. évf.3.sz.p.8.
Bácskay Mihály: Diákszínpad és diákszínjátszás. Bp.: Tankvk. 1974.
